Egyik este csendességet tartottunk a gyerekekkel, és az egyik ezt a kis történetet mondta el:
Nem találtam a tankönyveimet, és nagy hangon hibáztattam a testvéreimet: „te vagy a hibás”! Amikor megtaláltam a tankönyveket, nagyon elszégyelltem magam, mert beláttam, hogy ártatlanul vádoltam másokat. Egyedül miattam tűntek el a könyvek. Bocsánatot kértem az Úr Jézustól, és hálás voltam neki azért, hogy meglettek a könyveim.

        Örültem ennek, hogy az Úr ítéli az életét.

        Néhány nap múlva az öt nagyobb gyerek megint ott volt körülöttem. Hirtelen megláttam, hogy nem mindegyik tett valami olyat, aminek nagyon örülhetek. Sorban elmondtam nekik. Megdicsértem őket, kit-kit azért, ami jót láttam az életében. Az egyiknek azt mondtam: Téged azért dicsérlek meg, mert nagyon szívesen mosogattál. Erre nagy túljelentkezés támadt, hogy ki mosogasson másnap. Érdekes, hogy még az a gyerek is nagyon mosogatni akart, aki néhány nappal ezelőtt meghallva, hogy most ő a soros, igen nekikeseredett. Láttam ebből, hogy mennyire fontos nem csak a rosszat számon kérni, hanem a jót értékelni, dicsérni.

         Volt idő, amikor úgy gondoltam, hogy nekem nincs kitartásom arra, hogy evangéliumi történeteket felolvassak a gyerekeknek. Mostanában ebben is sok örömet ad az Úr. Egyik alkalommal ezt mondta az egyik fiam: Ez jó hosszú bizonyságtétel volt! Ha nagy leszek, én is szeretnék ilyen könyvet írni. Egy másik hasonlóképpen szólt.

             Látom, hogy milyen mély hatást keltenek bennük a jó bizonyságtételek. Elhatároztam, ha csak lehet, fogok nekik ilyeneket felolvasni. Remélem, idővel valamennyinek a szívében kikel az elvetett jó mag.